Soproni József

Soproni minden műve a technikai kontroll magas fokáról és széles kulturális érdeklődésről tanúskodik. 1950 után figyelme Bartók zenéje és a bachi polifónia felé fordult. A 60-as évek közepétől dodekafon technikával, de a szeriális elvek mellőzésével komponált. A 80-as években különféle zenetörténeti stílusokból kezdett meríteni a gregoriántól Stravinskyig, ám kerülve a tonalitás felé vezető utakat. Miséiben és latin motettáiban, illetve kórusműveiben és Rilke-dalaiban prozódiai érzékenysége és klasszikus formaérzéke egyedi és impulzív kifejezésmódban egyesült. Könnyen érthető stílusa az életművében középponti szerepet játszó vonósnégyesekben és zongoraszonátákban misztikus líraisággal és Stravinskyra jellemző távolságtartással elegyedik.

Életrajz

1957-től kezdődően tizenöt éven keresztül a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola zeneelmélet, majd zeneszerzés tanára volt. 1962-től a Zeneakadémián előbb óraadó tanárként, majd 1968-tól docensként, 1974-től pedig egyetemi tanárként folytatta oktatói tevékenységét, ezalatt ellenpontot, transzponálás-partitúraolvasást és zeneszerzést tanított. 1988-tól 1994-ig a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola rektora volt, jelenleg ugyanitt professor emeritus.
1992-ben részt vett a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia megalapításában, székfoglaló estjére 1999 februárjában került sor.

Díjai, kitüntetései:

Erkel-díj (1974), Érdemes Művész (1981),

Bartók-Pásztory-díj (1987, 2002), Kiváló Művész (1990), Kossuth-díj (1999), Pázmány Péter-díj (1999), Artisjus-díj (2008).